Vissza

Lelki nap 2010. február 27.

Az Eucharisztia és a kontempláció összefüggése

Ez a nagyböjti időszak előkészületül szolgál számunkra Húsvét szent idejére, hogy jobban szemléljük Krisztus gazdagságát. Ugyanakkor Húsvét azt is jelenti, hogy Jézus föltámadt életét befogadjuk életünkbe. Az egész nagyböjt egy fölséges perspektívát tár elénk, hiszen minden önmegtagadás, önfegyelem, böjt és imádság azt a célt szolgálja, hogy belsőleg jobban azonosuljunk Krisztussal. Jobban át tudjuk adni neki a szívünket, és be tudjuk fogadni az Ő életét, vagyis egész lényünkben átéljük a föltámadás gazdagságát.

A mai alkalommal arról szeretnék beszélni, hogy mit jelent az Eucharisztia és a kontempláció összefüggése. Az Eucharisztia nem csupán egy pillanat számunkra, hanem általa egy folyamatnak a részesei leszünk. Ennek a folyamatnak van csúcsa, belső hatása. Ezeket kell megvizsgálnunk, hogy minél mélyebben tudjunk az Eucharisztiában találkozni Jézussal.

Az ősegyházban nagyobb szerepe volt a misztériumnak és kevesebb a kontemplációnak. A nyugati gyakorlatban nagyobb szerepe lett a kontemplációnak, (az imádásnak), mint a misztériumnak. Ennek a kettőnek az egységét kell megtalálnunk, hogy minden imádás elősegítse az Eucharisztia mély megtapasztalását, vagyis szemléljük Krisztus gazdagságát, ahogyan az apostolok tették a Tábor hegyén. Befogadjuk mindazt a szépséget és értéket, amit adni akar nekünk az Úr.

Van egy objektív és van egy szubjektív kapcsolat. Az objektív kapcsolat maga a misztérium, a Szentség és a szubjektív kapcsolat pedig ennek a hatása és bennünk kifejtett működése. Nem elég csupán egy szentáldozás és aztán menni tovább, hanem engedni kell, hogy a szívünket, gondolatainkat, érzelmeinket áthassa Krisztus jelenléte. A szentségi élethez a kontemplatív élet kell, hogy kapcsolódjék. Amikor befogadjuk Krisztust a szentségekben, akkor a következő feladat, hogy megnyíljunk a szentség hatása előtt, hogy Ő tudjon működni az életünkben és fölemelni a szívünket Istenhez. Vagyis egész belső világunkat: gondolatainkat, érzéseinket, akaratunkat hozzákapcsoljuk az Eucharisztiához. Amikor része lett az Eucharisztia a kontemplációnak, akkor tud a szentségben hozzánk jövő Jézus igazán életet fakasztani. Akkor tudja az isteni cselekvés kifejteni bennünk a hatását, amikor részünk volt benne (az Eukarisztiában).

Az erények, és minden tevőleges szeretetgyakorlás ehhez kapcsolódik, hogy a Krisztusban kapott életet továbbadjuk és továbbfejlesszük.

Minden emberi cselekvés egy gondolathoz fűződik. Egy gondolattal tervezzük meg, hogy hogyan indulunk valakinek segíteni, egy gondolattal határozzuk el, hogy mit és hogyan teszünk, hogyan állunk valaki mellé. A patrisztika úgy fogalmazza meg, hogy a kontempláció feladata az, hogy úgy átitassuk gondolatainkat Krisztussal, hogy abból cselekedetek fakadjanak. Nagy szent Gergely azt írja, hogy a keresztény ember életének három összetevője – a gondolkodás, a beszéd és a cselekvés – hozzá kell, hogy kapcsolódjon Krisztushoz. A tökéletesség nem csak annyi, hogy az ember megpróbálja megvalósítani az erényeket, hanem engednünk kell, hogy Krisztus bennünk éljen, és Ő maga valósítsa meg a krisztusi életet.

A kontempláció, a szemlélődés, vagy imádás a szentmisében a Krisztussal történő egyesülésből átvezet Krisztus követéséig. Ezt kell felfedeznünk, hogy a szentáldozás elindít bennünket, hogy még teljesebb szívvel akarjuk Krisztust követni, és az Ő tanítványának lenni.

Minden keresztény ember meghívást kapott erre a kontemplációra. Vagyis minden keresztény embernek az ajándéka, hogy felismerje ennek a mélységét, hogy hogyan lehet lélekben minél teljesebben eggyé válni Krisztussal. A keresztény tökéletesség azt jelenti, hogy a misztériumokból elindulunk a kontemplációig, onnan pedig a cselekvésig. Ezt a folyamatot kell megértenünk a szentáldozásban. Az erényes és tevékeny élet előtt van az imádás, kontempláció, amelyből az erényes cselekedetek fakadnak.

Mit jelent az, hogy állandóan megemlékezzünk Krisztusról?

Nem elég az Ő Testét és vérét magunkhoz venni, hanem szükséges az is, hogy felismerjük a hasonlóságot a megtestesülés és az Eucharisztia között.

Legszebb példa erre Mária. Mielőtt befogadta volna méhébe Krisztust, előtte szívében, gondolataiban ott volt Isten szeretete és az Isten akarata szerinti élet. Az Ő kontemplációja megelőzte a cselekvést és a befogadást. A megtestesülés után Mária nem csak testében volt Jézussal eltelve, hanem lelkében is. Ezt a kettőt kell megértenünk, hogy mit jelent ez az elteltség Máriánál, hogy utánozni tudjuk a szentáldozásban. Lelkében előbb szerette meg Jézust és utána fogadta be a testébe. Ez az előbb szeretés egy tökéletes odaadás is volt egyben. Befelé figyelt, a belül levő kincsre gondolt, és ez a befelé figyelés adta meg neki azt a dinamizmust, amivel Ő teljesen kiszolgáltatta magát Istennek. Ezt a belső titkot – amit a szentatyák édes titoknak neveznek – úgy élte át, hogy szinte ámulatba ejtette Őt, magasztalta az Urat.

Ahogy Lukács írja (Lk 2,19), emlékezetébe véste az angyal minden szavát. Gyakran rágondolt, és ez a rágondolás hozta létre, hogy szíve mindig Istennél volt. Mária az eucharisztikus kontempláció legtökéletesebb példaképeként áll elénk.

Ahogy Jézust elfogadjuk értelmünkkel, ugyanúgy el kell fogadnunk szívünkkel is. Krisztust értelmileg befogadni annyit is jelent, hogy konkrétan rágondolunk. Feléje fordítjuk tekintetünket, emlékezünk rá, fölidézzük Jézus nagyszerűségét, csodáját, és így tudunk Őbenne élni.

Itt érdemes egy kicsit megállni és elgondolkodni, hogy mit is jelent az emlékezés az ember életében. Ha valakivel kapcsolatban vagyunk, nagyon szeretünk valakit, akkor az emlékezetünk állandóan nála van. Felidézzük azokat a pillanatokat, hogy milyen jó volt vele ekkor meg akkor, milyen kedves szavakat mondott, milyen szépen el tudtunk beszélgetni vele. Az emlékezet tartja ébren a szeretet kincsét. Ezért olyan fontos megértenünk, hogy ha Jézus azt mondta, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, akkor az emlékezetnek nagyon fontos szerepe van abban, hogy mindig ébren tartsa a Jézus iránti szeretetet, a vágyakozást, a vele való találkozás utáni sóvárgást.

Az utolsó vacsora alkalmával, mikor Jézus először fogalmazta meg, hogy ez az én Testem, abból az alkalomból tette, amikor a választott nép megemlékezett az egyiptomi rabságból való szabadulásról. Ez is egy emlékvacsora alkalmából történt. Ekkor mondta Jézus, hogy most új szövetség keletkezik, ez is arra épül, hogy emlékezetetekben mindig felidézitek azt, hogy mi fog történni a kereszten. Megváltástoknak ez lesz az új jele.

1 Kor 11, 26 Valahányszor ezt teszitek, az Úr halálát hirdetitek. Az emlékezés, az értünk való meghalás, a szeretetből való odaadásnak az emléke lesz mindig, amikor megéljük ezt.

Az eucharisztikus megemlékezésnek két oldala van. Az egyik a teológiai, a másik az antropológiai. Teológiai értelemben a megemlékezés abban áll, hogy megemlékezünk Jézusról az Atya előtt, és az Atyát emlékeztetjük Jézus kereszthalálára, hogy irgalmazzon nekünk. Ez egy csodálatos összefüggés, hogy jól lehet az Atya tudja, hogy mi történt, de mégis mi felhívjuk az Atya figyelmét, hogy úgy tekintsen ránk, mint akikért az Ő szent Fia meghalt a kereszten. Ennek a rátekintésnek a gyümölcséből adja meg nekünk a megbocsátást, az irgalmat, a szabadulást és az új életet. Ez egy csodálatos összefüggés.

Az Ószövetségben, a Zsoltárokban gyakran előfordul ez a megemlékezés szó. Emlékezz Ábrahám atyánkra, mondja a 132. Zsoltár. Vagy emlékezz Dávidra, emlékezz minden fáradozására, és bocsáss meg neki! A bibliai gondolkodásban már ősidőktől fogva benne volt, hogy az Atyát emlékeztetjük arra, hogy milyen sok kegyelmet adott az ősatyáknak. Ezért a jelenben lévő problémákért kérjük az Ő segítségét, és irgalmát, hogy azoknak a kedvéért, akik nagy szentek voltak és az Ő kegyelmének hordozói, azoknak a kedvéért irgalmazzon nekünk most. Most már nem az ősatyákra hivatkozunk, hanem magára Jézusra. Vagyis Isten legszentebb Fiára, hogy az Ő kereszthalálára való emlékezéssel bocsásson meg nekünk és adja meg az új életet.

A szentmise kánonjában is előfordul ez. Ezt mondjuk: Halálra adta önmagát. Elküldte tőled Atyánk a híveknek első ajándékul a Szentlelket. Amikor ugyanis eljött az óra, hogy Te, szentséges Atyánk megdicsőítsd Fiadat, mert szerette övéit, akik a világban voltak, határtalanul szerette őket. A szentmise kánonjában hivatkozunk erre – hiszen a kánon mindig az Atya felé fordul – hogy Atyánk nézz szent Fiadra és az Ő áldozatára, és ezért irgalmazz nekünk! A szentmise imádságai elmondják mindazt, amit Jézus tett és kérik az Atya segítségét.

Antropológiai értelemben az eucharisztikus megemlékezés a Jézusra való emlékezés is. Mi magunk is emlékezzünk rá, hogy mit tett értünk. Nem csak az Istent emlékeztetjük, hanem az emlékek által mindinkább magunk is felismerjük, hogy milyen szoros összefüggés van Krisztus áldozata és a mi megváltott életünk között. Szintén a kánonban olvassuk: Megemlékezünk Istenünk a Te szolgáid és a Te szent néped, Fiadnak, Jézus Krisztusnak áldott szenvedéséről, halálból való föltámadásáról és mennybemeneteléről.

A Jézusra való emlékezésből fakad a mi örömünk, ebből fakad a mi erőnk is a mindennapi küzdelmekhez. Jézus feláldozta magát értünk, és ezért már most tudunk örülni, hogy ez számunkra új életet jelent, és új jövőt.

Szent Bernát írja, hogy az édes Jézusról való megemlékezés a szívnek igaz örömét adja. Iz 26 írja: Neved és emlékezeted után vágyódik a lelkünk. Amit Izaiás kifejezett a mennyei Atya iránt, azt fejezzük ki Jézusra alkalmazva, hogy erre vágyódik a szívünk.

A belső emlékezés szűrő jellegű a szívünkben. Ahogy Jézusra emlékezünk és Őt befogadjuk, ez megszűri szívünk negatív dolgait, és a jót adja tovább, hogy tisztán tudjuk magunkat adni Jézusnak. Kiszűri belőlünk a rossz szándékokat, vagy bűnöket, vagy bűnök felé való vonzódásokat, mert annyira nagy az áldozat, amit Jézus hozott értünk.

Itt az emlékezés egy élő személyre vonatkozik, aki most is itt van közöttünk. Párhuzamba lehet állítani az édesanyák várakozását gyermekáldás után. Mikor a gyermekét hordja az édesanya méhében, akkor mennyire vágyakozik, hogy találkozzon vele és megölelje. Egészen átéli az anyaság minden örömét és szépségét. Ha gyermeke születése után el kell mennie otthonról, mindig gyermekére gondol, hogy mi lehet vele, hogy érzi magát, mi történik vele. Ilyenfajta emlékezést ébreszt az Eucharisztia bennünk, hogy ennyire hordozzuk magunkban a Jézus felé való vágyakozást, gondolatainkban várjuk Őt. Ha kicsit is el kell szakadnunk Tőle a mindennapi élet feladatai miatt, akkor is rágondolunk és figyelünk rá. Ügyelünk, hogy mi történhet, hogyan lehetne még közelebb jutni hozzá.

A 63. Zsoltár írja, hogy egész éjjel virrasztva feléd száll a lelkem. Az éjjeli álomból felébredve is arra gondol, hogyan lehetne még közelebb jutni az én Uramhoz, akitől távol vagyok.

Az emlékezés az emberi lélek legtitokzatosabb és legcsodálatosabb ajándéka. Mindent magunkkal hordunk az emlékezetükben, ami születésünktől fogva történt velünk. Jól lehet, nem gondolunk rá mindig, nem tudjuk bármikor előhozni, mert van tudatalatti részünk is, de valójában magunkban hordozunk minden eseményt, ami bármikor történt velünk.

Szent Ágoston azt írja, hogy a Szentháromságra az emlékezés miatt hasonlítunk leginkább. A léleknek ez a csodálatos ajándéka egy hatalmas világot tár fel számunkra, ezen keresztül tudunk eseményeket, személyeket úgy felidézni, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljünk velük. Nagy ereje van az emlékezésnek – írja szent Ágoston – magam sem tudom Istenem, hogy mi ez, egy határtalan sokrétűség van bennem. Ki juthat el ennek a titokzatos világnak a végébe? Amióta csak élek, Te benne rejtőzöl az emlékezetemben, és ott talállak téged és örvendezem neked. Ágoston megfogalmazza, hogy amikor még hitetlen volt és egyáltalán nem törődött Istennel, az emlékezése mélyén ott volt az Isten. Ezután vádolja önmagát, hogy Ó Uram, mennyi időt eltöltöttem Tenélküled, bárcsak előbb jutottál volna az én tudatomba és adtam volna neked a szívemet! Nagyobb az egeknél az emlékezet – írja.

Érdekes megfigyelni, hogy a latinban az emlékezés a recordare szóval adható vissza. A re-cor-dare három szóból tevődik össze, ami azt jelenti, hogy a szívünknek visszaadni valamit. Ez megmutatja a szó mély értelmét, hogy emlékezni azt jelenti, hogy visszafogadunk valamit a szívünkbe, megajándékozzuk magunkat az Istennel, hogyha rá emlékezünk. Ő a szívünkben fog akkor lakni, hozzá tudunk szólni és benne elmélyedni.

Szent János a Szentléleknek tulajdonítja ezt a folyamatot (Jn 14,26). Jézus elküldte a Szentlelket, hogy emlékeztessen bennünket minden szóra, amit a tanítványok hallottak tőle. A bennünk levő emlékező folyamat is a Szentléleknek a működése.

Az egyházatyák újra és újra elmondják, hogy amit a liturgiában hallunk, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, az azt jelenti, hogy meghív minket az Isten, hogy folyamatosan rá emlékezzünk, tehát állandó imában éljünk. Általában az emberek azt mondják, hogy ez lehetetlen, de mégis, ha a szerető szív virraszt az Úr színe előtt, akkor nem lehetetlen, hogy a mindennapi feladatok közben egy-egy pillanatra Isten felé sóhajtsunk. Istent emlékezetünkbe idézzük, hogy így még teljesebben az övéi legyünk.

Nagy szent Bazil írja, hogy ha kitartunk amellett, hogy gyakran emlékezünk az Úrra, akkor ez a belső átalakulásnak a forrása. Így tudunk megváltozni, átformálódni Krisztus hasonlatosságára, ha gyakran emlékezünk rá. A szeretet azokból a gondolatokból születik, amelyeknek tárgya Krisztus és az embertestvérek. Azt tudjuk igazán megőrizni emlékezetünkben, amit szívünkben is átformálunk és szeretettel fogadunk. Ezért ajánlják az egyházatyák, hogy a folyamatos emlékezés átitatja szívünket az Isten szeretetével. Ezt a folyamatot a tűzhöz hasonlítják, a tűz is akkor tud igazán égni, lobogni, ha folyamatosan ég. Ha meg-megszakad, akkor nem tud igazán fellobbanni.

Vágyakoznunk kell arra, hogy mindinkább átjárja Jézus a gondolatainkat és napközben is feléje forduljunk, felidézzük iránta való szeretetünket. Ezt sokszor elősegíti egy-ez imádságos szó megfogalmazása, vagy ismétlése. Akár annyi, hogy napközben azt mondjuk, hogy - Jézusom, szeretlek. Jézusom, hiszem, hogy itt vagy. Vagy egyszerűen csak kimondjuk, hogy - Jézus. - És dolgozunk tovább. Ezekkel az egyszerű szavakkal egy olyan belső erőt is tapasztalunk, ami segít legyőzni a kísértéseket, a bűnöket, vagy a gonosz lélek támadásait.

Az Úr meghív minket, hogy tanuljunk meg figyelni a gondolatainkra. Ne engedjük szétesni belső világunkat, hanem figyeljünk arra, hogy legyen a gondolatainknak középpontja, hogy ezáltal a szívünknek is legyen középpontja. Ha valamelyik gondolatban úgy látjuk, hogy önmagunk kerültünk a középpontba, akkor ennek mindig megvan az a következménye, hogy nehézségeinket túldimenzionáljuk. Ha megtanulunk Istenre gondolni és Őrá figyelni, az Ő szavait keresni, akkor el tudjuk engedni magunkat. Ez a lelki fejlődésnek az egyik fontos lépése, hogy ne önmagunkra irányítsuk napközben a figyelmünket, hanem az Istenre. Hány probléma, feszültség támadt abból, hogy gondolatainkban azt forgattuk, hogy ki mit mondott, hogyan sértett meg bennünket, hogyan támadott le minket, vagy hogyan utasított el. Ha ezt állandóan forgatjuk magunkban, teljesen el tudunk távolodni az emberektől és magunkba záródni. A lelki írók azt ajánlják, hogy ha ezt megfordítjuk és Istenre figyelünk, akkor felszabadulunk a nyomasztó gondolatok alól és megtaláljuk a belső egyensúlyunkat. Fil 2,5-ben írja Pál, hogy legyen bennetek az a lelkület, amely Krisztus Jézusban volt. Jézus gondolatainak középpontjában mindig az Atya volt. Nem foglalkozott azzal, hogy a farizeusok mivel támadták, hanem az Atya és az Ő szeretete volt az emlékezetében.

A szentmisében az eucharisztikus kontempláció első formája mindig az ige liturgiája. A hallott szavakat mindig úgy fogadjuk, mint Isten személyes üzenetét hozzánk. A szavak arra hivatottak, hogy befogadjuk őket a szívünkbe és elgondolkodjunk rajtuk. Akár az üdvösségtörténet, akár Jézus életének, vagy szavainak egy része, mind arra hivatott, hogy bensőleg közelebb vigyen minket Krisztushoz. Az igeliturgia célja, hogy ráirányuljunk az Eucharisztiára, az eucharisztikus találkozásra. Ha jól átéljük az igeliturgiát, akkor tudunk továbbmenni.

Például most nagyböjtben többször halljuk Izaiás prófétát: „megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfija”. Pál apostol mondja, hogy „olyan kiváló főpapunk van, aki saját vérének kelyhét vitte oda a szentek szentjébe”. Vagy: „készek vagytok rá, hogy igyatok a kehelyből, amiből én iszom?” – kérdezte Jézus az apostolait. Ha ezeket a szavakat halljuk, személyesen magunk felé kell fordulnunk, hogy mi készek vagyunk-e inni a kehelyből, készen állunk-e arra, hogy Jézussal együtt éljük át a küzdelmeket és lelkünket megnyissuk a mennyei Atya szeretete előtt.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ige asztala előkészíti a Kenyér asztalát. Hogy az Eucharisztiában már új szemmel tudjuk fogadni Krisztust. Az ige fölébreszti éhségünket Krisztus iránt. Ahogy az emmauszi tanítványok éhségét felébresztette Jézus, amikor beszélt a prófétákról, úgy akarja a mi éhségünket is fölébreszteni az Eucharisztia iránt, hogy úgy találkozzuk a szentáldozásban vele, mint ahogy az emmauszi tanítványok találkoztak Jézussal ott a vendégfogadóban.

Az eucharisztikus kontempláció másik formája a szentáldozásra való előkészület és a szentáldozás utáni hálaadás. Itt is megszólítjuk Jézust, hogy szeretnénk vele közelebbi kapcsolatba kerülni, készítse elő a Szentlélek a szívünket. Majd hálát adunk, hogy Ő hozzánk jött, hogy elárasztotta a szívünket az Ő szeretetével. Ezek nagyon fontos szavak, hogy mikor hozzánk jött Jézus, mit mondunk neki, hogyan adjuk át a szívünket.

Az eucharisztikus kontempláció harmadik formája pedig a szentségimádás. Amikor teljes csendet teremtünk és engedjük, hogy Jézus jelenléte hatással legyen ránk és magába olvassza a szívünket. II. János Pál pápa írt egy enciklikát az Oltáriszentségről: Az Egyház az Eucharisztiából él. Ebben csodálatosan megfogalmazta az Eucharisztia jelentőségét. Amikor Jézus előttünk van, mennyire fontos, hogy azt is átéljük, hogy értünk van itt jelen, várja, hogy szívünket teljesen megnyissuk előtte és odaadjuk. A szentségimádásban, vagy a Szentíráson való elmélkedésben mindig ezt fogalmazzuk meg, hogy elfogadjuk Jézusnak a megváltásban adott kegyelmeit, és engedjük, hogy ezek a kegyelmek átformáljanak bennünket.

A Zsinat után volt egy olyan irányzat, hogy a keresztények hivatása, hogy minél aktívabban éljenek a világban. Társadalmi reformokat csináljanak, szociális intézményeket hozzanak létre, a harmadik világ felé forduljanak stb. Ebben a nagy aktivitáshajszolásban elfelejtettük azt, hogy ennek az erőforrása mindig az eucharisztikus imádásból fakad. Ahogy Teréz anya mondta nagyon bölcsen, amikor azt javasolták neki, hogy azt az egy órát, vagy másfelet, amit szentségimádással tölt, miért nem megy inkább a betegekhez, hogy bevigye őket az otthonába. Akkor elmosolyodott és azt mondta, hogy ha elhagynám a szentségimádást, akkor másnap már nem lenne erőm, hogy összeszedjem a haldoklókat és a szegényeket az utcán.

Ezt akarja felébreszteni bennünk az új egyházi szemlélet, hogy a szentségimádás és az aktivitás nagyon szorosan összetartoznak. Minden aktivitásnak a forrása Jézus, aki ott vár bennünket az Eucharisztiában, hogy megerősítsen és bátorítson.

(Cantalamessa után)

Vissza

Vissza a kezdőlapra